Georges Leekens pont úgy távozott, ahogy érkezett: gyorsan. Miután a hazai bukmékerek Csank János visszatérésében vagy a Véber-Urbán páros kinevezésére számítottak, az MLSZ alapos csalódást keltett, amikor bejelentette a kedves belga bácsi kapitányságát, akiből bárki simán kinézné, hogy lelkiismeretesen megy reggel és délután az óvodába az unokájáért ellenben azt, hogy motiválni tud több tucat önbizalomhiányban nem szenvedő futballistát, már kevésbé. 

Komolyra fordítva a szót: Leekens kinevezése, majd a pár hónapos - eredményekben nem látszó - munkája utáni elköszönés egy remek példa volt Csányi Sándoréknak köszönhetően, hogy mi is az ok, amiért a magyar futball inkább egy dögkútra hasonlít, amit csak azok nem kerülnek el, akik azzal a kevéssel is beérik, amit ott találnak.

Apró részletek a mester bravúros kommunikációjából:

Beszéljünk egy kicsit a szövetségi kapitány - mint munkakör - mítoszáról. Nehéz lenne a játékosokon és az aktuális kapitányon kívül másokat okolni olyan gyalázatos kudarcok felidézésekor, mint az andorrai vagy a luxemburgi blama, melyek után a két évvel ezelőtti feröeri döntetlen már nem is tűnik olyan gyalázatosnak, azonban az utóbbi évek szurkolói közvélekedése, miszerint a magyar futball összes problémájáért egyetlen ember a felelős, igen, aki éppenséggel a padon ül, - legyen az egy öreg életművész, vagy egy, a kommunikációs képességeiben igencsak korlátolt "tolódás-király" - egy rendkívül rossz diagnózisa a problémáknak. Ez közel sem azt jelenti, hogy a szövetségi kapitány szerepe teljesen lényegtelen lenne a válogatott szempontjából: erre Dárdai Pál tökéletes példa volt. Az egy évig sem tartó Pintér-éra összes borzalma után aligha gondolta volna bárki is, hogy a Hertha BSC későbbi vezetőedzője akkora löketet ad a Pintér keretéhez képest addigra teljesen kicserélődött játékosoknak, hogy azok hosszú évek szenvedése után nemcsak mernek futballozni, de jól is néznek ki, sőt, öröm nézni őket.

Ha a magyar futball egyetlen megoldásra váró kérdése az lenne, hogy ki a szövetségi kapitány, én elégedett lennék. Nyilvánvalóan nagyon egyszerű és az elmúlt meccsek elkeseredettségéből kifolyólag teljesen érthető módja is a lelátóról egy "Takarodj Leekens!"-szel kifejezni nemtetszésünket, csak épp teljesen felesleges. Fel lehet róni neki, hogy a fizetésen kívül 69 évesen mi volt az a döntő momentum, ami miatt elfogadta annak a válogatottnak a vezetését, amelyet még csak nem is ismer, vagy azt, hogy hogyan lehet ilyen ócskán és gyámoltalanul játszani Kazahsztán, Skócia vagy Fehéroroszország ellen, majd a mérkőzés utáni nyilatkozatban olyan stílusban beszélni, mintha éppen lovaggá ütötték volna, másért viszont kár lenne egy olyan ember nyakába varrni a felelősséget, akinek munkássága "mindössze" hat hónapot vett el a magyar futball életéből azokkal az emberekkel szemben, akik szervesen részt vesznek az évtizedek óta tartó rombolásban.

A szövetségi kapitányok megítélése egyébként is egy külön részét képzi a magyar futballnak: a Nemzeti Sport kommentszekciójában fröcsögő, az aktuális edzőt az első veresége után "bukott, kókler senkinek" nevező fotelhuszárok véleményére jobb, ha nem ad az ember, a közvélemény azonban napok alatt tud olyan mértékűre változni, hogy az edzőbuktató legyen. Ha az utóbbi évek neveit vizsgáljuk, Dárdain kívül alig találni olyat, aki regnálása végére ne vesztette volna el a bizalmat akár a szövetség, akár a szurkolók részéről. 

Az alábbi grafikon elsősorban arra egy példa, hogy a megszerzett pontok - ergo az eredményesség - gyakran nem is számít, ha közbejön egy blama vagy egy nyilatkozat, ami után inog a kispad. Egervári Sándor 1,74-es mutatója 34 meccs alatt az egyik legjobb az ezredforduló óta, pláne úgy, hogy kapitánysága alatt a kicsiket simán megvertük, sőt, még meglepetések is becsúsztak például a csehek vagy a törökök ellen: de őszintén, ki az, aki visszakívánja azt a fajta elemi tanácstalanságot a pályán, főleg a hollandoktól elszenvedett történelmi vereség után, mely egyszerre volt a tünete egy borzasztó betegségnek és mutatta meg, milyen arcpirítóan hiteltelen dolog volt "a megújulás évtizedéről" beszélnie Csányi Sándornak 2010-ben.

Egervári Sándor lemondása után az MLSZ külföldi kapitányt ígért: lett belőle Pintér Attila. Tény és való, hogy a Ferencváros és a Győri ETO korábbi edzőjét már a legelejétől kikezdte a sajtó és a szurkolók is - ugyanakkor meg az a csekély idő, amit a válogatott kispadján töltött -, inkább igazolta a kezdeti kétkedéseket, mintsem rácáfolt volna. Az elsősorban a szövetséget minősíti, hogy az utóbbi évtized két legyűlöltebb kapitányától, Pintértől és Leekenstől is pont olyan könnyedén váltak el, mint ahogy bejelentették őket, ám a konklúzió levonása elmaradt, mintha csak valamiféle rulettjátéknak gondolnák az edzők kinevezését, ahol sem logika, sem következmény nincs, hiszen ha most nem jön be a piros hetes, a következő körbe újra ott a lehetőség.

Bármilyen hangosan lehet kiabálni a B-középből, hogy kurvaanyját a kókler senkiházinak, a kapitánykérdés Magyarországon jelen pillanatban csak a jégjegy csúcsa. Világos, hogy mindenki szeretne újra a körúton ünnepelni nálunk hatszor-hétszer erősebb ellenfelek legyőzése után, de az elmúlt évek voltak a bizonyítékai annak, hogy önmagában egy nemzetközi szereplés és egy ott elért siker még semmit nem jelent. Egy ország futballja nem szükségszerűen attól lesz működőképes, hogy a felnőttcsapat korrekt eredményeket ér el: ha nincs mögötte egy bázis, egy lerakott alap, amire építeni lehet akár egy program, akár az utánpótlás formájában, addig az a csapat ellubickolhat pár évet sikerekben, a vége pont az lesz, ami a piramisjátékoknak lenni szokott.

Kellene lennie egy filozófiának a Magyar Labdarúgó Szövetségnél, hogy mit akarnak látni, miért adják a pénzt. Ettől függetlenül a kluboknak lehet saját filozófiájuk, csak működjön! Az nem jó, hogy az egyik edző így, a másik úgy dolgozik. Ráadásul az egyik meg tudja mondani a másiknak, hogy mit kéne csinálnia, és fordítva. Azonban mind a kettő lusta, a gyerek közben képzetlen marad, nem tud dekázni.

Dárdai tökéletesen látja, hogy mi a helyzet. Vajon a Magyar Labdarúgó Szövetség háza táján fellelhető-e valamilyen koncepció vagy filozófia, amikor három év leforgása alatt három különböző nemzetiségű edzőt is szerződtettek? Természetesen mindegyikre van indok, Storck elveszette a bizalmat, Leekensnek fogalma sem volt, ám azt is érdemes megfigyelni, hogy a kényes helyzetekben a szövetségnek eszébe sem jut, hogy az edzőn vagy a játékosokon kívül más is hibás lehet az eredménytelenségben. 

Talán ők és a tanácsadóik, akik valamilyen oknál fogva tényleg azt gondolták, hogy egy 69 éves belga edző fog új löketet adni a magyar játékosoknak? Hogy ők hibásak lennének a kinevezésében? Áhh, dehogy, kinek jutna ilyen az eszébe... 

De akkor mik a legfőbb problémák? Ha a magyar futballközeg mélyen magába nézne, láthatná a taszító mivoltát, aminek megváltoztatása alapvető minimumnak kéne lennie a szakmában dolgozóknak.

Ki csodálkozna azon, ha a diákmunkára készülő fiatalok inkább szemétszedőnek állnak vagy istállót takarítanak, csak ne kelljen labdát szedni a futballpálya mellett? A mai futballközeg hosszú évtizedek alatt, több tucat ember áldásos munkája eredményeként alakult ki akár a válogatott, akár a klubcsapatok helyzetére gondolunk. Mégis mi az a tényező, ami felkeltené a fiatalok vagy összességében a társadalom érdeklődését? A félévente megbukó edzők, akik sejtelmes kacsintásokkal váltják egymást az NBI-ben, tudván, hogy néhány hónap múlva ismét helycsere lesz? Vagy azok az állami csapatok, akik a semmi közepére építenek olyan stadionokat, amiknek a teltházát buszoztatással és ingyenjegyekkel sem sikerül elérni? Vagy az ember, aki gond nélkül rúgja ki a bizalmat veszítő kapitányokat, de azok sikertelenségéből sem ő, sem az általa vezetett elnökség még csak véletlenül se von le bármiféle következtetést?

Kép: MLSZ Győr-Moson-Sopron Megyei Igazgatóság

Ki kell mondanunk: a közeg rohadt. Kár lenne abban a téveszmében hinnünk, hogy a megélhetési edzőkből, a prémiumokkal teli, zsíros szerződéseket mindennél fontosabbnak tartó játékosügynökökből és dilettáns sportvezetőkből álló magyar futball egy csettintésre megváltozik, ha a felnőtt csapat egy brusztolós meccsen legyőzi XY válogatottat. Az csak a végeredménye a háttérben zajló folyamatoknak, ami néha szépít, - lásd Magyarország - Ausztria-, néha csúfít, - lásd Andorra-Magyarország -, de összességében a kemény realitást mutatja. 

Mi a teendő?

Okoskodni nagyon könnyű, ezt én is tudom, szóval az alábbiakban megpróbálom röviden és tömören megfejteni, hogy mik lehetnek azok a már említett alapok, amiket egy ütőképes válogatott létrehozásához elengedhetetlenek.

1. Koncepció.

2014 szeptemberében arról beszélt Dárdai, hogy készült egy program, melynek végrehajtásával ráncba lehetne szedni a csapatot 8-10 éven belül. Akkor sokan egy hangzatosnak állításnak tartották, amiből nem lesz semmi, és bizonyos értelemben tényleg nem is lett belőle semmi: nem azért, mert megbukott, hanem mert el sem kezdték igazán. Tavaly kiderült, hogy már 2015-ben, Bernd Storck akkori sportigazgató által kukába került, majd idén márciusban végre konkrétumok is napvilágra kerültek. 

A programot, melynek megítélését rátok bízom, ide kattintva olvashatjátok el. Egyszerű szurkolóként nincs tisztem hosszabb véleményt formálni, de azt biztosnak tartom, hogy a semminél - ami eddig volt - ezerszer többet jelent. Jelentett volna.

2. Személycserék

Ugyanazokkal az évtizedekkel ezelőtt kikopott emberek segédletével csak álmodozhatunk a tényleges változás lehetőségéről. Az utánpótlásképzés kritikája mellett természetesen az edzőképzésről se feledkezzünk meg, nem csoda, hogy Mezey György országában nem rohangálnak minden NBI-es kispad mellett magyar Guardiólák, de kétségtelen, hogy a válogatott és összességében a magyar futball javulása, pontosabban nem javulása azoktól az emberektől is függ, akik kapcsolataik révén mindig új munkát találnak, de se tudásuk, se akaraterejük nincs ahhoz, hogy tényleges reformokat hajtsanak végre. A vezetői szinteken sincs különbség, az elnökök, sportvezetők prioritása kimerül a tao-pénzekben, melyből mint tudjuk, sosem elég.

3. Stabilitás

Ha német a kapitány, német futballstílus, ha holland, akkor holland futballstílus... Félünk, mi több, rettegünk megkeresni a saját játékunkat és láthatóan nem is nagyon akarjuk. Világos, hogy kétévenkénti edzőcserékkel ez nem megvalósítható, ugyanakkor ha kicsit körbe nézünk a nagyvilágban, láthatjuk, hogy sok válogatottnak sikerült megtalálnia azt az embert, aki nem veszíti el hitelességét a harmadik nyilatkozatában és emellett ért is a futballhoz. Nem az a gond, hogy az edző külföldi, sőt, de akkor maradjon következetes a szövetség és vigye végig azt a projektet, amit a bemutatkozó sajtótájékoztatókon mindennél nagyobb hangerővel reklámozott. 

4. Mentalitás megváltoztatása

Az, hogy Dzsudzsák Balázs lehet a válogatott csapatkapitánya, mindennél többet elmond, mekkora jelentősége van ennek a szerepnek. Az ország egyetlen újkori reménysége, aki a PSV-ben még ontotta a gólokat, 2011-ben inkább úgy döntött, 24 évesen ő már mindent megtett, amit lehetett, és ideje levezetni. Ezután olyan csapatok jöttek, mint az Anzsi Mahacskala, a Dinamo Moszkva, a Bursaspor és most legutóbb az al-Vahda. 

Aki kidobja az ablakon a saját egzisztenciáját - a morálisat az anyagira -, emellett ereje teljében úgy dönt, hogy neki elég volt a kemény munkából, az semelyik ország csapatkapitányi szalagját nem érdemli meg. Nem akarom Dzsuzdzsákot bűnbaknak kezelni, de karrierje szinte mintaszerűen mutatja a válogatott egészének mentalitását. Akarok én futballozni jó csapatokba, de azért a pénz fontosabb...

2018. 06. 23.